Újfundland és Labrador az ország legkeletibb és legfiatalabb tartománya. Két teljesen eltérő részből áll. Labrador, déli partja kivételével majdhogynem teljesen érintetlen, Új-Fundland nyugati partjainál pedig lélegzetelállító tájak vannak. Új-Fundland jelentése „újonnan talált föld” (new found land).
A tartomány valamivel több, mint 400 ezer négyzetkilométer területen terül el, lakossága 531 ezer fő, fővárosa St. John’s. A lakosság nagyobbik hányada új-fundlandi területre koncentrálódik. A tartomány fjordokkal tagolt tengerpartját a jégkorszaknak köszönheti, melynek hossza közel 20 ezer kilométer. Új-Fundland háromszög alakú szigetének belseje nagyrészt erdőség vagy terméketlen pusztaság és mocsaras terület. Új-Fundland délkeleti partjainál található a Grand Banks (Nagy zátony), amely egy hatalmas víz alatti sziklapad, a kontinentális talapzat része. Itt keveredik a meleg Golf-áramlat a hideg Labrador-áramlattal, melynek következtében a környéket gyakran lepi köd. Labrador a szárazföldön fekszik, Új-Fundlandtól a Strait of Belle Isle (Belle-szigeti-szoros) választja el, nyugaton és délen Québec határolja, partjait a Labrador-tenger mossa. Déli része dombos vidék tajga erdőkkel, középső része tóvidék, északi része hegyvidék.

Új-Fundland az ország legfiatalabb tartományi közé tartozik, mégis Észak-Amerika legrégebb óta lakott tartománya, hiszen a legidősebb emberi maradványok időszámításunk előtti 5500-ból származik. Port-aux-Choix melletti maradványok az un. Maritime Archaic Indians (ősi tengeri indián népek) létezéséről tesz tanúbizonyságot i.e. 2340-ből, majd időszámításunk szerinti 1000 körül megjelentek a vikingek Leif Eriksson vezetésével a mai L’Anse-aux-Meadowsnál. Minden bizonnyal az egész középkorban látogatták európaiak a szigetet (angol, spanyol, portugál, baszk, francia hajósok), ám felfedezésére csak VII. Henrik angol király idején John Cabot által került sor, aki 1497. június 20-án kötött ki a Bonavista-foknál. Az elkövetkezendő 30 évben rengeteg bevándorló érkezett. Később a sziget stratégiai fontosságúvá vált, egyfelől az északnyugati átjáró keresése miatt, másfelől a spanyol-angol tenger feletti uralom érdekében vívott csatározásban. A 17. században I. Erzsébet idején Sir Humphrey Gilbert megerősítette az angol uralmat. Az angolok megakadályozták, hogy állandó települések jöjjenek létre, hiszen így könnyebben tarthatták ellenőrzésük alatt a szigeten folyó kereskedelmet. Később holland és francia hajósok rabolták ki a lassanként mégis kialakuló településeket. Új-Fundland vita tárgyát képezte a hétéves háború alatt, majd a francia forradalom és az amerikai függetlenségi háború alatt is.  A terület csak 1832-ben kapott népképviseleti rangot, azelőtt önkényeskedő és dilettáns halász-admirálisok (fishing admirals) uralták a hatalmat. Labrador félszigete 1868-ban került Új-Fundland kormányzása alá. Az első világháború és a nagy gazdasági válság olyannyira megviselte a tartományt, hogy 1934-ben fontolóra vették, hogy ismét legyenek inkább brit gyarmat és szakadjanak el a Domíniumtól. A II. világháború gazdasági fellendülést hozott, a szövetségesek sok pénzt öltek abba, hogy Új-Fundland megfelelően el tudja látni ellátási központ szerepét.
Az északnyugati átjáró (North West Passage) keresése sokáig, több mint 300 évig nem vezetett eredményre. A cél az volt, hogy Észak-Amerikát északról megkerülve jussanak el Távol-Keletre. Az első próbálkozás 1576-ban történt, amikor Martin Forbisher partra szállt a saját magáról elnevezett öbölben. Majd őt követte 1585-ben John Davis, akinek nevét egy szoros viseli. Majd következett Hudson és Baffin, akik szintén felkerültek a tékrépre. Hudson a róla elnevezett szorosban halt meg, mikor is a nélkülözés miatt fellázadt legénysége őt, fiát és két emberét egy csónakba tették, majd visszahajóztak Angliába. 1819-ben Edward Parry elérte a Lancaster-csatornán át a Maleville-szigetet. 1829-ben John Ross felfedezte a Boothia-félszigetet, és a Vilmos-király szigetet, és pontosan meghatározták a mágneses északi pólus helyét. John Franklin végzett még kutatásokat ekkoriban az északi térségben, utolsó expedíciója során azonban a hideg sarki tél miatt meghalt társaival együtt. Végül Amundsen hajózott át először az átjárón keletről nyugatra 1903 és 1906-ban. Az ellenkező irányban 1940 – 1942 között a St. Roach kanadai hajó tette meg az utat.

A tartomány legfőbb bevétele a halászatból, erdőgazdaságból és a bányászatból származik. A bányászat 1790-ben indult, amikor Shoal Bay mellett rezet fedeztek fel. Az 1890-es években a világ egyik legbőségesebb vasérclelőhelyét találták meg Bell Islanden. Ezek a bányák 1966-ban bezártak, de a kanadai vasérc 55 százalékát még mindig Labrador területén bányásszák. 1966-ban szénhidrogén-kutatás kezdődött a kontinentális talapzatban, és 1997-ben megkezdődött a kitermelés

Új-Fundland

A tartomány fővárosa, St. John’s Új-Fundlandon fekszik, lakossága 173 ezer fő, és az Avalon-félszigeten fekszik. A kontinens egyik legrégebbi városa, a sziget legjelentősebb kikötője, és a térség kereskedelmi központja. Neve onnan származik, hogy a térség felfedezője, John Cabot Szent János napján lépett partra. Már akkoriban is, mint ahogy napjainkban is, a halászat központja volt a város; John Cabot leírásai szerint annyi hal volt a tengerben, hogy elég volt egy kosarat leengedni a tatról, és máris tőkehallal teli húzhatták fel. A védett kikötő vonzotta az európai felfedezőket és jelentőségét növelte, hogy közelebb van Európához, mint más kikötők Észak-Amerikában. Emiatt történt úgy, hogy az St. John’s mellett található Lester’s Fieldről (Lester mezeje) indult el John Alcock kapitány és Arthur Brown főhadnagy repülőgépe 1919-ben, hogy elsőként átrepüljék az Atlanti-óceánt leszállás nélkül. Az írországi Clifdenig 16 és fél óra alatt tették meg a távot.

 

  Fotó: tájkép, Újfundland, Kanada, by natalielucier

A város egyeteme az 1825-ben alapított Memorial University of New-Foundland, melynek óceánkutatási központja világhírű. Repülőtere kb. 6 km-re van a várostól északnyugatra.
A Waterfront kikötő mellett húzódó Water street a legrégebbi főközlekedési útvonal Észak-Amerikában, a 16. században alakult ki, ekkor indult be ugyanis a kereskedelem a térségben. Az utcában emléktáblával tisztelegnek Sir Humphrey Gilbert előtt, aki 1585-ben kitűzte I. Erzsébet zászlaját. Vele utazott a magyar Budai Parmenius István is. Szintén az utcában van a James O’Mara Pharmacy Museum (patikamúzeum), amely a 19. századi drogéria és gyógyszertár, korabeli berendezéssel.
A Newfoundland Múzeum a tartomány 9000 éves történetét mutatja be, a történelem előtti időkön kezdve. A Murray Premises épületegyüttesének favázas téglaépületei a valaha volt kereskedelmi és halászati élet utolsó maradványai, valaha így nézett ki az egész Waterfront kikötő.
A Pippy Park a város északi szélén arra szolgál, hogy átmenetet képezzen a város modern építészete és a környező erdők, dombok, tavak és patakok között. A Fluvarium – íz alatti ablakon – keresztül megnézhetjük, illetve belenézhetünk egy vízfolyásba, nevezetesen a Nagles Hill patakba. A Memorial University of New Foundland Botanical Garden egy része botanikus kert, a nagyobbik hányada természetes terület, amely az északi erdők típusait és élőhelyeit hivatott bemutatni.

St. John’s-tól 10 km a Cape Spear National Historic Site Észak-Amerika legkeletibb pontja. Két világítótorony is áll azon a 75 m magas sziklán, a régi 1835-től több mint száz évig segítette a város megközelítését, a másik 1955-ben épült automata torony vette át a régi, ám gyönyörűen rekonstruált torony szerepét.
Heart’s Content-ben 1866-ban ért földet az első távírókábel, melyet az Atlanti-óceán fenekén lefektettek, így az írországi Valentina mellől kiinduló kábel nyugati végállomása lett. A következő évtizedekben egyre több kábel futott be ide, ezzel téve a nemzetközi kábelrendszer központjává a várost. Később, az 1960-as évekre, a transzóceáni telefonkábel majd a műholdas kommunikáció elavulttá tette. A Heart’s Content Cable Station Provincial Historic Site (Heart’s Content Kábelállomás Tartományi Történelmi Emlékhely) ennek állít emléket, bemutatva az eredeti távíró épületeit és a berendezéseket, melyek segítségével működött a távírás. Hivatalosan közel 100 évig, 1876-tól 1965-ig működött az állomás, az első üzenetet 1866-ban kapta.
A Grand Falls és Windsor ikervárosok, itt van a tartomány papírgyártásának központja. Itt található a Mary March Regional Museum, amelyet egy fiatal beothuk indián lányról Demasduitról neveztek el, akit 1819-ben európai telepesek fogságba ejtettek. Kereszténnyé lett, és a keresztségben kapta a Mary March nevet. Egy évvel később tüdővészben meghalt. Népének utolsó tagjai közé tartozott. A múzeum a több mint 50 ezer főt számláló beothuk indiánoknak állít emléket, akik 1750 és 1820 között járványok és az európai telepesekkel folytatott harcok következtében teljesen kihaltak. A múzeum ismerteti a mikmak indiánok valamint Új-Fundland 4000 éves történetét is. A múzeum mellett egy rekonstruált beothuk falu is található.
A közelben található, 1970-ben alapított nemzeti park, a Gros Morne National Park, különleges geológiai értékei miatt felkerült az UNESCO világörökségi listára 1987-ben. Számos tó és fjord található itt, jelenlegi állapotát vulkáni tevékenység és a jégkorszaki erózió alakította ki. A legszebb látványt a Western Brook Pond nyújtja. A parkban két kultúra is virágzott i.e. 2500 és i.sz. 700 között: a Maritime Archaic Indians (ősi tengeri indiánok) és a Dorset Eskimos (dorszet eszkimók) kultúrája. A parkban a legkülönfélébb állatok láthatók, főleg jávorszarvasok, nyúl és mókus, de előfordul, hogy látni erdei rénszarvast, feketemedvét, rókát, hiúzt. A tengerparton gyakran felbukkannak a bálnák is. Különféle növénytársulások figyelhetők meg a nemzeti park területén.
Port-au-Choix National Historic Site (Port-au-Choix Nemzeti Történelmi Emlékhely) területén 1967-ben egy építkezés közben négy ősi temetkezőhelyet fedeztek fel, amelynek eredete i.e. 2000-re nyúlik vissza. A maradványokról és a hozzájuk kötődő ősi tengeri indiánok valamint a dorszet és a groswater eszkimók világáról kapunk részletes felvilágosítást a leletekből összeállított kiállításon a park látogatóközpontjában.
A L’Anse aux Meadows National Historic Site (L’Anse aux Meadows Nemzeti Történelmi Emlékhely) területén, melyet az UNESCO a világörökség részének tekint, bizonyítékot találtak arra, hogy a vikingek 1000 körül valóban jártak a kontinensen, sőt le is telepedtek itt. A skandináv mondák szerint Leif Eriksson, Vörös Erik fia, Norvégiát, Izlandot és Grönlandot érintve érkezett 987-ben érkezett a kontinensre, és felfedezte Észak-Amerika északi területeit. Települést is alapított Vinland néven (szőlőország, vagy gazdag ország) itt Új-Fundland legészakibb félszigetén. Mondák keringenek arról is, hogy a vikingek még északabbra is eljutottak a kontinensen, a Labrador áramlat segítségével először Helluland („lapos kövek földje”, ami feltehetően megegyezik a Baffin-szigettel), majd Markland (Erdőoszág, feltehetően Labrador) térségébe. Vinland nem maradt fenn sokáig, mivel a viking telepesek összetűzésbe keveredtek az itt élő indiánokkal és jobbnak látták Grönlandra visszahúzódni. A látogatóközpontban nyolc rekonstruált, gyeptéglából és fából készült normann ház látható, melyet az Ingstadt házaspár tárt fel 1960 és 1968 között.
St. Lunaire az ásatás közelében fekvő városka helyén szálhatott partra egykor Leif Eriksson. A kikötőből egy viking hajó hasonmása viszi a turistákat jéghegy és bálna nézőbe, közben viking történeteket hallhatunk.

Labrador

Red Bay ma mindössze 300 lelket számlál, ám 1540 és 1610 között körülbelül 1000-1500 baszk cethalász dolgozott azon, hogy bálnazsírból olajat állítsanak elő Európa lámpáiba. Egy közelben elsüllyedt, ám feltárt 300 tonnás spanyol vitorlás hajóban 55 ezer gallon (kb. 210 liter) bálnaolajat találtak, ami ma legalább 6 millió dollárt ér. Feltehetően ez a térség volt Észak-Amerika első ipari vállalkozásának helyszíne. A faluban a World Whaling Capital Museum (A világ bálnavadászatának múzeuma) a baszk halásztelepen talált tárgyakat mutatja be, s állít emléket ennek a tevékenységnek.

 

  Fotó: tájkép, Labrador, Kanada, by Neil and Kathy Círey

Churchill Falls arról híres, hogy a világ legnagyobb vízierőműve található itt, melyet a hatalmas vízhozamú Churchill folyó, Labrador legnagyobb folyója, elterelésével építettek 1965 és 1974 között. A vízesés 75 méter magas. Az itt termelt áram nagy részét Québec vásárolja meg.
Labrador City az 1950-es években kezdett növekedni és fejlődni, amikor a világ legnagyobb nyíltszíni vasércbányát nyitották meg itt. A város a tundra közepén fekszik. A körülbelül 700 ezer kanadai rénszarvas élőhelye ez, a rénszarvasokat lehet látni, ahogy legelésznek a tundrán. Szervezett kirándulások keretében lehet őket megfigyelni.
A Churchill folyótól és a Melville-tótól északra már csak repülővel vagy hajóval lehet eljutni. Korábban, a 19. század végéig morva misszionáriusok alapítottak számos települést a megtért inuitok számára. Ezeket később elhagyták és a környező nagyobb városokba Hopedale-, Nain-és Happy Valey-ba költöztek.
Hopedale egyébként az egyik első volt a számos misszió közül. Nain Labrador legészakibb települése, lakóinak többsége inuit.